Klió 2001/1.
10. évfolyam
J. R. Patterson angol történész nemrégiben megjelent könyvében előbb felvázolja a késő köztársaság kori Róma államszervezetét és tömören ismerteti a legfőbb állami szervek működési mechanizmusát, majd részletesen elemzi a római arisztokraták egymással folytatott politikai versengését, feltárva a hírnévért, s hatalomért folytatott küzdelem különféle megnyilvánulási formáit, a politikai porondon való előbbre jutás törvényes és törvénytelen eszközeit, végül pedig megvizsgálja azt a kérdést, hogy mennyiben folytatódott – illetve folytatódott-e egyáltalán – e politikai verseny a császárkorban.
Polybios Róma állami berendezkedését a Kr. e. III. században azért tartotta tökéletesnek, mert abban a három alapvető államforma, a monarchia (vagyis az egyeduralom), az oligarchia (a legkiválóbbak uralma) és a demokrácia (a népuralom) eszményi harmóniában ötvöződött. A történetíró szerint a monarchikus elemet a magistratusok, az oligarchikust a senatus, a demokratikus elemet pedig a comitiák képviselték (Pol. 6,11 ).
Patterson e három államhatalmi szerv közül elsőként – s legrészletesebben – a népgyűléssel foglalkozik, amelynek Rómában négy fajtája alakult ki: a comitia curiata, a comitia centuriata, a comitia tributa és a concilium plebis. A curiák szerinti népgyűlés – mely a legősibb volt Rómában, és a törzsi-nemzetségi rendre épült – a szerző által vizsgált korszakra, vagyis a kései köztársaság korára politikai tényezőt már alig jelentett (politikai szerepe csupán annyi maradt, hogy felhatalmazást adott a megválasztott magistratusoknak a főhatalom gyakorlására), elsősorban szakrális feladatokat látott el, s közreműködött különböző jogügyletek (örökbefogadások, végrendelkezések lebonyolításánál.
A centuriák (vagyis katonai századok) szerinti népgyűlés – melyet a Város határát jelentő pomeriumon kívül, a Mars-mezőn (campus Martius) tartottak – választotta meg a nagyobb magistratusokat (a censorokat, a consulokat és a praetorokat), törvényeket hozott, jóváhagyta a senatus háború és béke kérdésében hozott döntését, s végül – bár ezt Patterson nem említi – ítélkezett a legsúlyosabb bűnügyekben. A gyűlés ideje alatt a Janiculus-dombon mindig lengett egy vörös zászló, melynek leengedésekor a gyűlést azonnal be kellett fejezni: a zászló bevonásának eredeti célja az volt, hogy fegyverbe hívja a polgárokat az ellenséges etruszk csapatok támadásakor.
A tribusok (vagyis kerületek) szerinti népgyűlés legfontosabb feladata a törvényhozás mellett a kisebb magistratusok (a quaestorok és az aedilis curilisek) megválasztása volt. E népgyűlést választások lebonyolítása céljából a Kr. e. II. század közepétől a mindössze 3–6 ezer fő befogadására képes Comitium helyett szintén az 50–70 ezer polgár felvonulására is alkalmas Mars-mezőn, míg törvényhozás esetén a Capitoliumon vagy a Forumon hívták össze.
A plebejusok gyűlése (concilium plebis) – a comitia tributához hasonlóan – szintén kerületek szerinti rendben ülésezett. E szerv határozatai a Kr. e. 286-ban hozott lex Hortensia óta az egész római népre kötelezőek voltak. Itt választották meg a néptribunusokat és azok segítőtársait, az aedilis plebiseket.
A népgyűlések időpontjának nem volt meghatározott rendje, mindössze a magistratusok választására került sor viszonylag rendszeresen, általában júliusban. A népet az imperiummal rendelkező magistratusok hívták össze, akiknek a gyűlés napját előre (kb. három héttel korábban) meg kellett határozniuk. Ha a Róma városán kívül élő polgárok részt kívántak venni a politikai döntések meghozatalában, a fővárosba kellett utazniuk. (Csak Augustus tette lehetővé, hogy az Itáliában élők saját városaikban adják le szavazataikat.) Több esetben óriási tömeg gyűlt így össze a birodalom szívében. Caius Gracchus néptribunusszá választásakor (Kr. e. 123-ban) Plutarkhosz szerint olyan nagy tömeg utazott a városba egész Itáliából, hogy sokaknak nem jutott szállás, s a választók nem fértek el a Mars-mezőn sem; egyesek a háztetőkről és a padlásokról lekiabálva adták le voksukat (Plut. C. Gracch. 3).
A népgyűléseken már csupán szavazásra került sor, vitának itt már nem volt helye; a törvényjavaslatok megvitatása, illetve – választások előtt – a jelöltek személyével kapcsolatos tanácskozás a nép formátlan gyűlésein (az ún. contiókon) zajlott. A szavazás a comitiákon nem egyénenként, hanem szervezeti egységenként, vagyis curiánként, centuriánként, illetve tribusonként történt. Ennek során a nagyobb vagyonnal rendelkezőket előnyben részesítő aritmetikát alkalmaztak. A polgárokat 193 centuriába sorolták: az előkelő lovagok (equites) 18, az I. vagyoni osztályba tartozók (vagyis a legtehetősebbek) 80, a II–V. osztályba soroltak összesen 90, a különböző segédcsapatok tagjai (kürtösök, trombitások) 4, míg a vagyontalanok (capite censi vagy proletarii) mindössze egy centuriát alkottak. Így ha a lovagok az I. osztályba tartozókkal azonos véleményen voltak, már el is dőlt a vitás kérdés, hiszen centuriáik száma (összesen 98) több volt, mint az összes többi centuria (95). A comitia centuriátán tehát – természetesen a rabszolgákon, a polgárjoggal nem rendelkező szabadokon, a nőkön és a 17 éven aluli férfiakon kívül – látszólag senkit sem zártak ki a szavazásból, a hatalom mégis teljes egészében az előkelők kezében volt, amint azt Livius is megjegyzi (Liv. 1,43,10). E szervezeti renden aztán a Kr. e. III. században változtattak, s demokratikusabbá tették az erőviszonyokat: az I. vagyoni osztályba tartozók centuriáinak számát 70-re csökkentették, míg a II–V. osztályba soroltak centuriáinak számát 100-ra emelték. Így ettől kezdve elsősorban a középrétegek akarata érvényesült. A comitia tribután viszont az előkelők mindvégig jelentős fölényben voltak. A polgárokat 4 városi és 31 vidéki tribusba osztották be. A besorolás azonban nem a lakóhely, hanem a vagyoni helyzet szerint történt: a szegényebb néprétegeket (így pl. a libertinusokat) mindig a városi, míg a vagyonos rétegeket a vidéki kerületekbe sorolták. Döntő szóval tehát egyértelműen a tehetősebbek rendelkeztek.
A szavazás eredetileg minden népgyűlésen nyilvános és szóbeli volt; választások esetén Kr. e. 139-ben, törvényhozás tárgyában pedig 131-ben tértek át a titkos, írásbeli szavazásra. A szavazók a tisztségviselők választásakor a támogatott jelöltek nevének kezdőbetűit írták fel az e célra kiosztott kis táblákra, melyeken törvényjavaslatok feletti szavazás alkalmával az „UR” (uti rogas = ahogy kérdezed, vagyis „igen”) vagy az „A” (antiquo = ragaszkodom a régihez, vagyis „nem”) jel szerepelt. Patterson nem említi, hogy büntetőbíráskodás esetén a polgárok háromféleképpen szavazhattak: „C” (condemno = „elítélem”), „A” (absolvo = „felmentem”) ill. „NL” (non liquet = „nem világos”).
A comitiák szervezetének és működésének elemzése után a szerző áttér a senatus bemutatására. E központi döntéshozó szervnek kezdetben 100, majd sokáig 300 tagja volt. Később a tagok száma tovább emelkedett: a testület létszámát Sulla 600-ra, Caesar pedig 900- ra emelte (Augustus azonban hamarosan visszaállította a 600-as keretszámot). A királykorban a tagokat maga a rex jelölte ki, a köztársaság idején pedig a censorok állították össze a senatorok névjegyzékét. Sulla egyik törvénye alapján minden volt quaestor – hivatali idejének leteltével – automatikusan a testület tagjává vált.
Polybios leírása szerint a senatus legfontosabb feladata az állami pénzügyek ellenőrzése és a külpolitika irányítása volt, emellett részt vett a törvényhozásban és az igazságszolgáltatásban, s határozatai által – tanácsokkal és iránymutatásokkal – segítette a magistratusok munkáját (Pol. 6,13). A senatus eredeti épülete a Curia Hostilia volt, mely a Comitium északnyugati oldalán állt. A senatorok azonban nem mindig itt tanácskoztak, üléseiket sokszor különböző templomokban tartották. (Pl. minden év első ülésére a templum Iovis Capitolini falai között került sor.) Kr. e. 80 körül Sulla a kétszeresére növelt létszámú senatus számára új épületet épített, melyet 52-ben Clodius hívei leromboltak. Az épületet a dictator fia, Faustus Sulla építette újjá, de nemsokára ezt a házat is lebontották. Caesar 45-ben új Curia építésébe kezdett, a munkálatokat Augustus fejezte be Kr. e. 29-ben. (A Curia ma is látható épületét Diocletianus császár építtette a IV. század elején.)
A szerző a magistratusok közül a consulok, a praetorok, az aedilisek, a néptribunusok és a quaestorok feladatkörét ismerteti. Az állam élén a két consul állt, akik eredetileg a végrehajtó hatalom teljességével, így polgári, politikai és katonai hatalommal egyaránt rendelkeztek. Az igazságszolgáltatás Kr. e. 367-től a praetor feladata volt, aki mellé 242-ben egy másik praetort (praetor peregrinus) is választottak. 227-től négy, 197-től pedig már hat praetor működött: kettő továbbra is a fővárosban, a többiek pedig a tartományokban. Sulla a praetorok számát nyolcra emelte, s a politikai és a katonai hatásköröket szétválasztotta: előírta, hogy a consulok és a praetorok a Városban lássák el feladataikat, majd hivatali idejük letelte után – mint proconsulok, illetve propraetorok – a provinciák élén működjenek katonai főparancsnokokként. Az aedilis curulisek ellátták a közutak és középületek felügyeletét, megszervezték a nyilvános játékokat és biztosították a gabonaellátást. A törvényjavaslatokkal szemben vétójoggal rendelkező néptribunusok (tribuni plebis) képviselték a plebejusok érdekeit. A quaestorok kezdetben a consulok pénzügyi beosztottai voltak, majd feladatkörük egyre bővült. Számuk előbb kettőről nyolcra, majd Sulla alatt húszra emelkedett.
Elterjedt az az álláspont, amely szerint a kései köztársaság idején a római nemesség (nobilitas) teljesen zárt társadalmi csoportot, mintegy kasztot alkotott. E megállapítást Patterson erősen cáfolja, s rámutat arra, hogy Kr. e. 249 és 50 között a consulok egyharmada nem rendelkezett consularis elődökkel. A szerző szerint több ok is volt arra, hogy a megfelelő vagyonnal rendelkező, alsóbb társadalmi rétegek felemelkedését ne gátolják. Egyrészt számos arisztokrata család elszegényedett, s így e családok tagjai nem tudtak indulni a választásokon. (Mint tudjuk, a választási harcokban való részvétel óriási anyagi ráfordításokat igényelt.) Másrészt a római arisztokrácia jelentős hányada áldozatul esett a politikai harcoknak: Sulla mintegy 90, az első triumvirátus pedig 300 senator kivégzését rendelte el proscriptiók útján. Végül figyelembe kell vennünk az egészségügyi viszonyok fejletlenségéből fakadó gyermek-, illetve fiatalkori halandóság nagy arányát is: 1000 ember közül átlagosan csupán 392 érte el a 43 éves életkort, ami a consuli hivatal elnyerésének feltételét képezte. Mindez szükségessé tette, hogy folyamatosan „új emberek” (homines novi) is megjelenhessenek a nemesség tagjai között.
Az államszervezet felvázolása után a szerző a római arisztokraták hatalmi versengését állítja vizsgálódása középpontjába. A nobilitas tagjait rendkívüli becsvágy jellemezte: szinte valamennyien arra törekedtek, hogy Róma első emberei legyenek. Sallustius szerint már a katonai szolgálatukat teljesítő ifjak is állandóan versengtek a dicsőségért, s a hírnevet tartották az igazi nemességnek (Sall. Cat. 7). A győztes hadvezérek a hadjárat befejezése után diadalünnepet (triumphus) tartottak, amelyre a senatus adott felhatalmazást legalább 5000 ellenséges harcos eleste után. A győzelmi menet a Mars-mezőről indult és a Capitoliumnál ért véget. A hadvezérek legnagyobb győzelmük emlékére új nevet is felvehettek: közismert, hogy P. Cornelius Scipio, Hannibal legyőzője, az Africanus cognoment kapta. Sokszor előfordult az is, hogy a katonai parancsnokok – hálaadásul győzelmükért – templomokat építettek az isteneknek. Marius a cimbereken és teutonokon aratott győzelme után a legfőbb katonai erények, Honos és Virtus (becsület és vitézség) tiszteletére emelt szentélyt. Érdekes, hogy a templomokat általában nem az istenekről vagy a különböző erényekről, hanem az építtetőjükről nevezték el: így pl. a Marius által emelt templomot Marius templomának (aedes Mariana) nevezték. Ugyanezt láthatjuk a basilicák – amelyek főként kereskedelmi célokra szolgáltak – és az oszlopcsarnokok esetében is.
A római arisztokraták magánházaik berendezésével is a kiválóságukat igyekezték kifejezésre juttatni: az ajtófélfák a háborúkban szerzett hadizsákmányokkal voltak díszítve, az atriumban pedig – ami a házak hallszerű középső helyisége volt – általában a családfákat és az ősök képmásait, halotti maszkjait helyezték el. A nobilitas tagjai még a temetési szertartások során is családjuk hírnevének növelésére törekedtek. E szertartásokon az elhunyt hozzátartozóin kívül zenészek és színészek is részt vettek; a színészek ill. az elhunyt személy cliensei a gyászoló család őseinek halotti maszkjait viselték. A holttestet a Forumra vitték, ahol ünnepi beszédekben dicsőítették az elhunyt tetteit. Végül a holttestet elhamvasztották és a hamvakat elhelyezték a fényűzően díszített családi sírboltban. A halotti tor után az elhunyt tiszteletére a legelőkelőbb családok gladiatori játékokat (ludi scaenici) rendeztek. A temetési szertartáshoz kapcsolódó viadalok egyre inkább az arisztokrata családok gazdagságának és hatalmának fitogtatására szolgáltak, ami a résztvevő gladiatorok számának folyamatos növekedéséből is jól kitűnik. Kr. e. 264-ben D. Junius Brutus senator halálakor még csak 3 pár gladiator küzdött egymással. Kr. e. 216-ban M. Aemilius Lepidus consul temetésén 22 pár, 200-ban M. Valerius Laevinus gyászszertartásán 25 pár, 183-ban P. Licinius emlékére 60 pár, 174-ben pedig T. Flaminius tiszteletére már 74 pár gladiator vívott egymással élet-halál harcot. Kr. e. 65-ben pedig Julius Caesar – mint aedilis curilis – a húsz évvel korábban elhunyt apja tiszteletére nem kevesebb, mint 320 pár gladiator részvételével rendezett ünnepi játékokat! Mindez már óriási fényűzést jelentett. A luxus egyébként – az általános erkölcsi hanyatlás hatására – egyre jobban terjedt az arisztokrata körökben, amit a mértéktelen pazarlás megszorítását célzó törvények (leges sumptuariae) nagy száma is igazol (Kr. e. 215 és 81 között hat ilyen törvény született).
Ezek után a szerző annak elemzésébe kezd, hogy milyen módszerekkel igyekeztek elérni a rómaiak politikai céljaikat. Vizsgálódása során elsősorban a Commentariolum petitionis néven ismert levélre támaszkodik. A Kr. e. 64-ben kelt levél szerzője, Quintus, tanácsokat adott fivérének, Cicerónak arra vonatkozólag, hogy a consuli hivatal elnyerése érdekében milyen választási stratégiát alkalmazzon: törekedjen hírnevet szerezni, gondoskodjon megfelelő kíséretről és kortesekről, kössön barátságot vezető politikusokkal, fejezze ki nagylelkűségét és bőkezűségét a nyilvánosság előtt, s állandóan tartsa szemmel ellenfeleit, nehogy azok vesztegetés útján győzelmet arassanak.
A magistratusi tisztségre pályázók elsősorban választási beszédek által igyekeztek híveket szerezni maguknak. A nobilitas tagjai ilyenkor általában családjuk jóhírére és őseik érdemeire hivatkoztak, míg az „új emberek” saját képességeiket hangsúlyozták. Marius például – mint homo novus – a harctéren szerzett sebeit mutogatta a nép előtt őseinek síremléke helyett (vö. Plut. Mar. 9). Voltak olyanok is, akik körbejártak a Forumon, kezet fogtak a járókelőkkel, s így próbálták elnyerni polgártársaik bizalmát (vö. Pol. 26,1 ).
A választási hadjárat során fontos szerep jutott a jelölt clienseinek is, akik minden reggel felsorakoztak patronusuk háza előtt, hogy tiszteletteljes köszöntést mondjanak (salutatio). A cliensek elkísérték urukat a Forumra, s körülvették egész nap, ami a polgárok szemében nagyban emelte a jelölt tekintélyét.
A jelöltek sokszor törvénytelen módszereket is alkalmaztak megválasztásuk érdekében. A köztársaság kései szakaszában gyakori volt a választási vesztegetés (ambitus), mely bűntettel kapcsolatban Kr. 181 és 63 között öt törvény is született. A vesztegetés legegyszerűbb módja az volt, hogy a jelölt ügynökei (divisores) pénzt osztogattak a választóknak.
A politikai célok elérésének legvégső eszköze a nyílt erőszak volt, melynek alkalmazása szintén egyre gyakoribbá vált a köztársasági idők végén: Tiberius Gracchust háromszáz párthívével együtt meggyilkolták, Caius Gracchusnak – miután háromezer hívét lemészárolták – az öngyilkosságot kellett választania, Saturninust és Glauciát, majd Livius Drusust szintén megölték, Marius és Sulla politikai harcának ezrek estek áldozatul, Clodius és Milo küzdelme az előbbi halálával végződött, s Julius Caesar is fegyverrel vonult Róma ellen.
A császárság létrejöttével a politikai viszonyok teljesen megváltoztak Rómában. A comitiák működése formálissá vált: a nép mindenben úgy szavazott, ahogy a princeps kívánta (vö. Dio 53,21 ). A törvény (lex) helyett fokozatosan a senatus határozata (senatus consultum) vált a legfontosabb jogforrássá, mely mögött szintén a császár akarata állt. Kr. u. 14-től a magistratusok megválasztása is a senatus hatáskörébe került (vö. Tac. ann. 1,15). A testület tagjai természetesen a császár jelöltjeire (candidati Caesaris) szavaztak. A nép szinte kizárólag a cirkuszi játékokra gyűlt össze, s itt fejezte ki kollektív akaratát. A nyilvános játékok arra is alkalmat teremtettek, hogy a császár találkozzon a néppel. Róma polgárai, akik egykoron a comitián döntöttek a bűnösök élete s halála felett, most a legyőzött gladiátorok sorsáról hozhattak döntést.
Az uralkodóval való bármiféle verseny szigorúan tilos volt. A nép csak a császárt és családját ünnepelhette. Kr. e. 19-ben tartották az utolsó olyan diadalmenetet, amelyet olyan hadvezérnek engedélyeztek, aki nem volt a császári család tagja (e katonai parancsnok L. Cornelius Balbus volt). Középületet szintén csak az uralkodó emelhetett. Augustus megtiltotta, hogy a praetorok által rendezett ünnepi játékokon 60 párnál több gladiator szerepeljen, miközben maga a princeps olyan játékokat szervezett, amelyeken több ezer gladiator vett részt.
Az angol szerző kis terjedelmű munkája a történészek számára sok újat nem mond, a köztársasági Róma politikai viszonyairól való legfontosabb tudnivalókat viszont nagyszerűen összefoglalja, s rámutat számos érdekes összefüggésre. Külön érdeme a műnek a Rómára vonatkozó topográfiai adatok ismertetése, s néhol egészen mélyreható elemzése.
John R. Patterson: Political Life in the City of Rome (Politikai élet Róma városában), Bristol Classical Press, London 2000. VII + 90 p.
Sáry Pál